A júliusi hőség szinte felperzselte a zsúfolt balatoni strandot. Anna csak egyetlen pillanatra fordította el a fejét, hogy kivegye a naptejet a táskájából. Amikor visszanézett, a hatéves Bence már nem ült a homokozó szélén.
– Bence! – kiáltotta el magát, de hangját elnyelte a nyaralók zaja.
Futni kezdett a part mentén. A szíve hevesen vert a torkában, tekintete kétségbeesetten siklott végig a fürdőzők tömegén.
– Nem láttak egy szőke kisfiút? – kapta el egy idegen karját, miközben a könnyei már elhomályosították a látását.
– Nem, sajnálom… – felelte a férfi, és ez úgy érte, mint egy hideg zuhany.
A legrosszabb gondolatok villantak át az agyán. Már a vízi mentők felé indult, amikor egyszer csak megakadt a szeme egy ismerős alakra.
Bence nem a vízben volt. A strand egyik legcsendesebb részén, egy óriási fűzfa árnyékában guggolt. Anna úgy rohant oda, mintha minden egyes másodperc számítana.
– Bence! – térdelt a fia mellé, és szorosan átölelte. – Soha többé ne tűnj el így! Azt hittem, meghalok a félelemtől!
A kisfiú értetlenül pislogott, aztán óvatosan letörölte az anyja arcáról a könnyeket.
– Ne sírj, anya! Csak segíteni akartam Laci bácsinak – mutatott a fa tövében ülő idős férfira, akit Anna addig észre sem vett.
A férfi kopott fürdőnadrágot viselt, a kezében pedig egy törött botot szorongatott. Reszkető ujjaival próbálta letörölni a lábára esett fagylaltot.
– Elnézést, hölgyem – szólalt meg barátságos, meleg hangon. – A botom megcsúszott a sárban, és elestem. A kisfia volt az egyetlen, aki odajött hozzám.
Anna torkát szorítás fogta el. A férfi tekintetében mély szomorúság ült.
– Láttam, hogy elesett, és senki nem segített – mondta komolyan Bence. – Olyan egyedül volt, mint a papa, mielőtt elment az angyalokhoz. Azt gondoltam, talán neki is hiányzik valaki.
Csend borult a helyszínre. A kisfiú imádott nagypapája alig fél éve halt meg, és Bence azóta némán, magában hordozta a gyászt.
– Köszönöm, fiam – mosolyodott el az idős férfi, és a szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp. – Valóban hiányzik valaki. A feleségem negyven éven át ült velem ezen a padon. Idén vagyok itt először egyedül.
Anna nem talált szavakat. Megfogta az idős ember remegő kezét. Körülöttük továbbra is zsongott a tömeg, a nyár teljes erővel tombolt, mégis úgy tűnt, mintha ők hárman egy pillanatra megállították volna az időt.
Anna azon a napon nemcsak a fiát kapta vissza. Ott és akkor értette meg, hogy a legmélyebb, láthatatlan sebeket sokszor egyetlen apró, szinte észrevétlen emberi gesztus gyógyítja.