Egy fecskével kevesebb az égen – búcsú Horváth Nikolettától
Ma nehéz szavakat találni. Gyász ül rájuk, mielőtt megszületnének, mert elment valaki, aki hitt bennük.
Horváth Nikoletta már nem közöttünk ír. Az Öröm ABC megálmodója, a LéleKöltő, a Kutyaszív szeretet-írója, a Vas Népe és a Vaol.hu Egyfecske rovatának állandó szerzője most már onnan üzen, ahonnan csak a csillagok közvetítik a sorokat.
Kinézek az ablakon. A táj vakítóan fehér, a karácsony szelíd fényei elmosódnak a tekintetemben. A frissen sült gesztenyés piskóta illata betölti a szobát, mégsem képes elűzni azt a fojtott, nehéz érzést, amit a hír hozott: Niki elment. Úgy ment el, ahogyan csak a legszelídebb lelkek tudnak – csendesen, mosollyal, derűvel. Egy olyan világba, ahol talán minden mondat végére pont kerül, és a szavak nem fájnak többé.
Emlékszem rá. A szerkesztőségben találkoztunk először, még gyakornokként. Abban az időszakban, amikor sokan inkább falakat emeltek maguk köré, mint hidakat mások felé. Amikor a szakmában a versengés hangosabb volt az együttérzésnél. És akkor megérkezett ő. Egy lány, aki mosolygott, kérdezett, nevetett, segített. Nem ellenfél volt, nem rivális, hanem fény. Olyan ember, aki ösztönösen megmutatta: a legnagyobb erő nem a hangosságban, hanem a szelídségben rejlik.
Akkoriban sokat keseregtem. Apróságokon, amelyek ma már jelentéktelennek tűnnek. Ő pedig ott ült mellettem, a jegyzetei fölé hajolva, és arról beszélt, mennyire szereti az életet – annak minden törésével, fájdalmával együtt. Arról, hogy az emberek összetörhetnek, de újra lehet épülni. Hogy a boldogság nem egy pillanat, nem egy kivételes esemény, hanem döntés. Megtanított rá, hogy minden történetben ott lapul a fény, csak elég mélyre kell nézni érte.
Most, amikor már nincsenek közös beszélgetések, az ő derűje csendesen visszhangzik bennem. A halála éppúgy elgondolkodtat, mint az élete tette. Mert hiába tökéletes a piskóta, ha nem ízlik. Hiába gyönyörű a hóborította táj, ha nincs erő kinézni rá. Hiába ragyognak a fények a nappaliban – a világ ma mégis sötétebb lett. Egy fecskével kevesebb az ég.
Nemrég így írt:
„Én pedig annak örülnék jobban, ha egyszer majd nem virágokkal és lángnyelvekkel emlékeznének rám a temetőben, hanem egy-egy soromra, viccemre, fárasztó beszólásomra, Nikis mozdulatomra, azaz a nézésemre meg a járásomra – a való, mindennapi élet egy-egy pillanatában.”
Most ezek a sorok fájón, mégis mosolyt csalva idéződnek fel. Mert pontosan így lesz. Nem a gyász fog rád emlékeztetni, Niki, hanem egy félmondat, egy szarkasztikus mosoly, egy kutyás történet, egy meleg szívű írás a hétköznapokról. Ott leszel minden olyan pillanatban, amikor valaki jót akar mondani a világról – akkor is, ha közben fáj.
Köszönjük, hogy megtanítottál hinni a szó erejében, az emberek jóságában és a derű makacs, rendíthetetlen ragyogásában. Köszönjük, hogy velünk voltál, és hogy a tolladból mindig szeretet csordult – soha ítélet.
Én az utolsó közös beszélgetésünk emlékével búcsúzom tőled. A hangoddal, a mosolyoddal, a szelíd bölcsességeddel.
Nyugodj békében, Niki.
Az ég ma egy fecskével szegényebb lett,
de a szívekben örökre ott maradsz. 🕊️