Láttam valami furcsát a hátsó ülés alatt. Először azt hittem, egy kiszáradt növény, aztán arra gondoltam, hogy talán valaki a családomból ott felejtette. De amikor jobban megnéztem a furcsa tárgyat, furcsa tüskéket vettem észre a felületén – fogakra hasonlítottak.
Amikor végre rájöttem, mi az, azonnal eltávolítottam… El sem akarom képzelni, mi történt volna, ha túl közelről szívom be…
Egy átlagos szombat reggelnek indult. Úgy döntöttem, végre kitakarítom az autómat, az egyetlen feladatot, amit hónapok óta halogattam. Morzsák voltak a szőnyegben, kávéfoltok csíkozták a pohártartókat, és annyi üres vizespalack gurult a kocsiban, hogy megtelt volna vele egy újrahasznosító kuka. Már félúton jártam, amikor benyúltam a hátsó ülés alá, és a kezemmel valami szárazat és törékenyet súroltam.
Először azt hittem, semmi – egy kis kiszáradt növény, ami valahogy bekerült. Barnás, göndör és pelyhes volt, pontosan olyan, mint egy levél, ami túl sokáig állt a napon. Majdnem figyelmen kívül hagytam, és tovább takarítottam, de valami az állagában arra késztetett, hogy megálljak. Nem volt puha vagy papírszerű, mint egy levél; merev volt, és ahogy göndörödött, természetellenesnek tűnt.
A kíváncsiság győzött, és kihúztam a fényre. A tenyeremben ártalmatlannak tűnt – vékonynak, finomnak, szinte törékenynek. Aztán észrevettem. A felületét apró, hajszálszerű tüskék szegélyezték. Első pillantásra ártalmatlan pihéknek tűntek, de valami a gyomromban azt súgta, hogy ne érjek hozzájuk közvetlenül. Gyorsan fogtam egy zsebkendőt, betettem egy műanyag zacskóba, és készítettem néhány fotót a telefonommal.
Elkezdtem keresgélni az interneten, arra számítva, hogy valami ártalmatlan rovar vedlését vagy egy furcsa magtokot találok. Ehelyett összeszorult a gyomrom. Amit találtam, az egyáltalán nem növény volt – hanem egy Lonomia hernyó lehullott bőre, a világ egyik legmérgezőbb hernyója.
A Dél-Amerika bizonyos részein őshonos Lonomia az álcázás mestere. Tökéletesen keveredik a fakéreggel és a szárított levelekkel, így szinte láthatatlanná válik. Mérge hihetetlenül veszélyes – elég erős ahhoz, hogy megzavarja a vér alvadási képességét, ami belső vérzést, szervelégtelenséget, sőt halált is okozhat. És a legrosszabb? Még a lehullott bőr is veszélyes lehet. A tüskékben méreg maradhat, és egyetlen súrlódás is elég lehet súlyos tünetek kiváltásához. A részecskék belélegzése légzési nehézségeket okozhat.
Ledermedtem, és arra gondoltam, hogy vajon mióta lehet az a bőr a hátsó ülésem alatt. Hogy kerülhetett oda? Vajon rászállt valamire, amit cipeltem? Vajon az autóm egy olyan hely közelében parkolt, ahová bemászhatott? A gondolat, hogy ez a mérges lény – vagy annak a nyomai – centikre volt attól a helytől, ahol az emberek autóztak, elég volt ahhoz, hogy végigfusson a hideg a hátamon.
Azonnal felhívtam a kártevőirtást, elmagyaráztam, mit találtam, és elküldtem nekik a fotókat. Megerősítették az azonosítást, és megérkeztek, hogy biztonságosan megszabaduljanak tőle. Az autómat is tetőtől talpig átvizsgálták, megbizonyosodva arról, hogy nincsenek-e élő hernyók elrejtve valahol.
Az a nap teljesen megváltoztatta a takarításhoz való hozzáállásomat. Régebben gondolkodás nélkül nyúltam be a sarkokba és a bútorok alá. Most kesztyűt tartok a kezemben, és óvatosan kezelek mindent, ami ismeretlen. A veszélyes dolgok nem mindig tűnnek veszélyesnek, és néha a legnagyobb veszélyek azok, amelyeket majdnem észreveszel.
Ami csak egy újabb szemét lehetett volna, halálos emlékeztetőnek bizonyult: a veszély a legváratlanabb helyeken is felbukkanhat, és a tudatosság döntő lehet a közelharc és a katasztrófa között.