Most lenne 50 éves Bogdán László, Cserdi legendás polgármestere — de a média hallgat. Se egy megemlékezés, se egy cikk, mintha sosem élt volna. Pedig ő volt az, aki ki mert állni, aki a saját sorsát tette tükörként mindannyiunk elé. Hová tűnt a tisztelet, amit halálakor százezrek éreztek iránta? Miért nem emlékezik ma senki arra az emberre, aki a cigány-magyar együttélés egyik legerősebb hangja volt?
Bogdán László 2020. július 14-én távozott el, és az egész ország megrendült. De nem úgy ment el, ahogy megérdemelte volna. Az utolsó években aljas támadások, árulások, és kihasználások kísérték. Sokan bántották, pedig ő sosem tett mást, mint hogy mosolyogva, ékes magyarsággal beszélt arról, amit a legtöbben elhallgatnak. Nemcsak cigány volt, hanem magyar is — cigány-magyarként vállalta mindkét identitását, és büszke volt rá.
A szavai ma is fájóan aktuálisak. Amikor majd újra választások jönnek, és „pörköltért, krumpliért, tésztáért” próbálják befolyásolni a legkiszolgáltatottabbakat, jusson eszünkbe, mit mondott Bogdán László:
„Ha arra keressük a választ, hogy miért van a cigányok között olyan sok pörköltös ember, akkor először is jó, ha tudjuk, hogy mekkora úr tud lenni a szükség. Nem ezeknek az embereknek a szégyene az, hogy oda szavaznak, ahol enni kapnak.”
Tiszta beszéd volt ez, nem megjátszott, nem politikai. Ő mindig kimondta az igazat — és pont ezért hallgatnak róla ma. Mert kényelmetlen volt. Mert nem lehetett beskatulyázni. Mert nem szolgált érdekeket.
Négy év telt el azóta, hogy elment, és már alig említik. A média elfelejtette, a „nagy politikus barátok” sem szólnak róla egy szót sem. De vannak, akik nem felejtenek.
„Én már többször leutaztam a sírjához” — mondja egykori jó barátja. „Az irodám vitrinjén ott van a portréja, az asztalomon pedig a Csak egy cigány – csak egy disszidens könyv. Sokszor olvasom, tanulok belőle. Mert ő nem csak egy név volt. Ő példakép volt.”
És valóban: Bogdán László többet érdemel annál, mint hogy elfelejtsük.
Nyugodj békében, barátunk — mi nem feledünk!