Valami mozog a függöny mögött, de nem merek hátranézni, félelemtől merev vagyok. Aztán egy lágy és halk hang suttogja: „Nyugodj meg…”.😮
40 éves vagyok. Egyedül élek. És élvezem ezt a választott magányt, ahol az idő a saját tempómban folyik. Nincsenek szétszórt játékok, nincsenek nevetések, amelyek megbontanák a csendet, nincsenek nehéz kötelességek.
A csend a szövetségesem, a rend a menedékem, a szabadság az egyetlen horizontom. Soha nem voltak gyerekeim. Soha nem is vágytam rá. Nem bánok semmit. Egyáltalán semmit.
Ma reggel is leültem a régi, kopott kanapémra, kezemben egy csésze forró kávéval, kezeim remegtek.
A tűzszínű függönyök lassan táncolnak a reggeli fényben, egy általam nem érzett szellő simogatja őket.
Minden békésnek tűnik. Talán túlságosan is békés. De hirtelen egy lágy, halk hang suttogja: „Nyugodj meg…”.😮
Egy törékeny lélegzet, alig hallható, mint egy titok, amit a láthatatlan suttog.
Odamentem a függönyökhöz és elhúztam őket, de amit láttam, az sokkolt.
Már három éjszaka ugyanaz a jelenet járja át az álmaimat: egy gyerekszoba, puha, de hideg, ahol egy jajgató, fájdalmas hang hív — „Anya…”.
Ez a jajgatás viharos szívverést ébreszt bennem, szívem vadul dobog a mellkasomban, mintha ez a kiáltás egy másik korból, egy elveszett világból jönne.
De ez nem lehet igaz. Nem vagyok senkinek az anyja. Sosem voltam.
Mégis, ez a kétely emészt. Tekintetem majdnem véletlenül megakad egy elfeledett füzeten, ami ott hever mellettem a kanapén.
Egy furcsa tárgy, fekete, kopott bőrrel borítva, az idő által megviselve, amit nem ismerek fel. Kezeim remegnek, miközben felemelem. Egy lebegő bizonytalanság.
Kinyitom.
Belül egy megfakult fénykép: egy nő — én vagyok, fiatalabb, kedves és álmodozó — aki egy törékeny babát tart a karjaiban. Alul egy fakó tintával írt dátum: 1981. augusztus 17.
A lélegzetem elakad, mintha egy elfeledett emlékek mélységébe zuhantam volna.
Ez a dátum mélyen bennem visszhangzik, szorítja a mellkasomat egy olyan súllyal, amit nem értek. Próbálok emlékezni, de az elmém mintha nem akarná felfedni ezt a titkot.
Hirtelen susogás. Egy jelenlét. Valami mozog a függöny mögött. Egy gyors árnyék.
Mozdulatlan maradok, képtelen vagyok megfordulni, a félelem és a csodálat között őrlődve, egy titok határán állva, amivel még nem tudom, készen állok-e szembenézni.