Képzeld el, hogy reggel még Debrecenben iszod a kávédat, de már 20 perc múlva Siófokon sétálsz a Balaton partján. Utópia lenne? Lehet, hogy nem sokáig.
Kínában áttörés született a nagysebességű közlekedés területén: a világ első olyan mágnesvasútját tesztelték sikeresen, amely akár 1000 km/h sebességre is képes. A kísérletet az északi Sanhszi tartományban hajtották végre, ahol egy speciális, alacsony vákuumú csővezetékben sikerült elérni ezt a lélegzetelállító tempót – számolt be róla a Xinhua hírügynökség.
Repülés nélküli villámgyors utazás
A projektet a China Aerospace Science and Industry Corporation mérnökei vezették, és a mindössze 2 kilométeres tesztpályán bebizonyosodott: a technológia nemcsak működik, de biztonságos is. Az új generációs, lebegő maglev-vonat simán gyorsult fel a tervezett sebességre, majd ugyanilyen precízen meg is állt. A mozgása tökéletesen illeszkedett a számításokhoz, ami mérföldkő lehet a közlekedés jövőjében.
Mi teszi lehetővé ezt a sebességet?
A mágneses lebegtetésen alapuló rendszer lényege, hogy a vonat nem érinti a sínt – súrlódás híján tehát sokkal gyorsabb haladásra képes. Ez már önmagában is nagy újítás, de ami igazán különlegessé teszi a mostani fejlesztést, az a vákuumcső alkalmazása. Ez ugyanis tovább csökkenti a légellenállást, így válik lehetővé az 1000 km/h-s utazás – és nem elméletben, hanem a gyakorlatban.
Peking és Sanghaj között 90 perc?
A kínai tervek ambiciózusak: hosszú távon az ország nagyvárosait kötnék össze ilyen szupervasutakkal. Például a Peking–Sanghaj útvonalat – amely jelenleg mintegy 5 órás utazás – akár másfél órára is le lehetne rövidíteni. Repülőtérre menni? Felszállásra várni? Nem lenne rá szükség.
És mi a helyzet Magyarországgal?
Bár hazánkban még a 300 km/h-s sebességet sem érik el a vonatok, a kínai példa egyértelműen megmutatja: a technológia már nem a jövő zenéje, hanem a jelen valósága. Képzeljük csak el: ha nálunk is bevezetnék ezt a rendszert, Debrecen és Siófok között 20 perc alatt lehetne közlekedni, Budapest és Kecskemét pedig 5 percre lenne egymástól – ha közben nem lenne megálló.
Ez a lehetőség gyökeresen megváltoztathatná az ország gazdasági és társadalmi térképét. A vidéki városok igazi versenytársai lehetnének Budapestnek, újraoszthatná a munkaerőt, csökkenthetné a központi túlzsúfoltságot, és valóban egy országos agglomerációt teremthetne.
Nem az a kérdés, hogy lehetséges-e – hanem az, mikor
Sokan kételkednek: „Ez Kínában működik, de nálunk sosem lesz ilyen.” Pedig Sanghaj lakossága – elővárosaival együtt – közel ötszöröse Magyarországénak, és mégis sikerült ott kiépíteni a szükséges infrastruktúrát. Akkor miért ne sikerülhetne nálunk is?
A kérdés tehát nem az, hogy lehetséges-e, hanem hogy mikor kezdünk el gondolkodni rajta, mikor merünk nagyot álmodni. Mert ha egyszer Debrecen, Győr, Pécs vagy Szeged pár percnyi távolságra lenne Budapesttől, az az egész ország fejlődésére hatással lehetne – gazdaságilag, társadalmilag és infrastruktúrában egyaránt.